Kocogó Teknős lefutja első maratonját

Sántha-Kis Nóra, azaz Kocogó Teknős élménybeszámolója az első maratonjáról.

Halálosan izgultam a maraton előtt, és bár sokan mondták, hogy nyugi, hát futottunk mi már ennél többet is (augusztus végén vettünk részt a Spartan Ultra versenyen Csehországban férjemmel), de nem, nem futottunk ennyit, mert Spartan-on nem megállás nélkül futottuk az 53 km-t! Ott gyalogoltunk is (igaz, hogy hegynek felfelé…), és megálltunk az akadályoknál (bár az közel sem tekinthető pihenésnek, de mégis)… nem kellett 42 km-en át folyamatosan futni, ezért a kettő teljesen más, mind fizikálisan, mind mentálisan. 

A maraton előtt futóedzők azt javasolták, hogy úgy menjünk versenyre, hogy már legyünk kiéhezve a futásra. Ezt sikerült szerintem abszolválni, ugyanis azon a héten már semmit nem futottunk előtte, igyekeztünk rápihenni.

A versenyen a táv első fele igazi örömfutás volt számomra, annyira élveztem, hogy emlékszem, egy pillanatig azt gondoltam, végig imádni fogom ezt az egészet, annyira szuper minden! (Én kis naív…)

Persze tudtam, hogy a maratonisták élete nem csak játék és mese, így már előre felvérteztem magam biztató gondolatokkal, amikhez majd tudok nyúlni, ha fogy az energia. Ezek közül néhányat még a frissítési tervem mellé is kinyomtattam, hogy szükség esetén csak rá kelljen néznem, ha kéne valami mantra. És kellett. 

Mindegyiket elővettem a táv bizonyos szakaszán, illetve gondoltam azokra a barátokra is, akik korábban tippekkel láttak el (pl. a Sportos Cukros táborban sorstársaim, köztük ultrafutóval, Ironman teljesítővel, maratonistával). Ha már Sportos Cukrosok…a Sportos Cukorbetegek Egyesülete is kint volt sátorral, és bár már az is erőt adott, hogy tudtam, a verseny végén ott várnak majd, ráadásként még szuper transzparenseket is gyártottak nekem, ezzel szurkoltak, amikor elhaladtunk a kiállítótér mellett, amivel nagyon megleptek és óriási erőt adtak! Mellettük a legkitartóbb szurkolónk nővérem volt, aki bringával körözött az útvonalon, minden lehetséges helyen megállva, és biztatva minket…azt a lelkesedést kívánom mindenkinek, amivel ő szurkolt! Hálás vagyok érte, mert szuper érzés volt, és mindig mosolyt csalt az arcunkra, pedig a végén ez már igazán kihívást jelentett! 

Szóval a 21. km-ig tökéletes volt minden, centire tartottuk az ütemtervet is, nem kellett nagyon erő sem fizikailag, sem fejben, pedig volt közben, amikor még az eső is eleredt. 

Egyszerűen csak élveztem a futást, bár néha azért arra gondoltam, hogy „Ez most A-MARATON.” Mekkora mantra! Nagyon jól esett erre gondolni, viszont amikor kicsit is meghatódtam volna, arra gondoltam, mint a Spartan Ultrán: messze még a cél, nem szabad szétesni, nem szabad a végét várni, tenni kell a dolgom, mert odáig még el is kell jutni! 

Aztán félmaraton után elkezdett fogyni az energia, nem vészesen, de azért éreztük, hogy innen már komolyodnak a dolgok. Mivel férjemnek elkezdett fájni a térde, így mondta, én menjek nyugodtan előre, mert ő nem biztos, hogy tudja már tartani ezt a tempót, ezért itt elszakadtunk egymástól. 

Innentől magányos voltam a gondolataimmal, amik ekkor még pozitívak voltak, még fel tudtam támadni, hogy megy ez, van még erő! Ez kitartott 30 km-ig, amikortól elkezdtem visszaszámolni: „Már csak annyi, mint 3 kör a futóútvonalunkon!” Arra is gondoltam, hogy ennyit simán futottunk már terepen is, és terepen 30 az felér egy maratonnal! Szóval menni fog! 

32-nél aztán, amikor már csak 10 km volt hátra, tesóm azzal biztatott, amikor találkoztunk, hogy „Innen már fejből lenyomod!”  És milyen igaza volt…innen tényleg „fejből nyomtam”, itt már annyira kevés erő volt a lábamban, annyira fájt, amin már nem segített semmilyen mantra. „A Margit – szigetről már csak vissza kell futni a célba!”, „9 kili, az már csak 2 kör a futóútvonalunkon”, „Már csak 3 frissítőállomás!”, „Már csak 7 kili”, „Már csak 2 frissítőállomás…” Brutális volt, hogy hiába akartam valami biztatóra gondolni, egyszerűen nem ment… már csak számoltam a km-eket.

Három frissítőállomással a vége előtt már alig bírtam újra elkezdeni futni, miután ittam… Aztán a Bálnánál jött az utolsó fordító, tudtam, itt már a célegyenesre fordulunk rá – utolsó 2 kili! Csak épp kiderült, hogy menet közben itt kibővítették a szakaszt – egyszer már futottunk erre a maraton elején – , és most volt benne plusz 100 méter, végig a Bálna mellett! Ez mentálisan olyan pofon volt, amire szerintem senki nem készült… Mindegy, gyerünk tovább! Még egy frissítő, és bár már nem lesz meg a 4 órán belüli, de menni kell tovább, legyen olyan jó az időm, amennyire lehet! A hídon már alig bírtam tesómnak integetni, aki ugyanolyan elánnal szurkolt itt is – ha nem jobban – , mint 15 találkozással korábban. 

A híd után aztán már tényleg a célegyenes, itt az utolsó km! Van erő megnyomni? Van. Hát akkor gyerünk! Honnan volt erőm, senki ne kérdezze, de az utolsó 1,2 km-t behoztam 5 perc alá… vitt a lábam, már csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt bemondják a nevem, és mellé azt, hogy MARATONISTA! Mindjárt vége, ott már lehet feküdni, meg lehet halni, de addig nem! Tudtam, hogy pár percen múlik maximum a 4 óra alatti teljesítés, hát próbáljuk meg…!

Az utolsó 100 métert nem tudom leírni…büszkeség, megkönnyebbülés, katarzis…? Nincs szó, amivel át tudnám adni azt az érzelmet, ami akkor átjárt. Kívánom mindenkinek, hogy fusson le egy maratont, és tapasztalja meg saját maga – őszintén mondom, hogy megéri! 

Az időm végül 4:01:19 lett, amivel – tudva, hogy a maxot beletettem, amire képes voltam – maximáisan elégedett vagyok. 

És akkor egy kicsit a vércukor-kontrollról: féltem, nehogy leessen menet közben a cukrom, nem akartam kockáztatni, hogy amiatt romoljon a teljesítményem, és hogy a cukorbevitelen kelljen idegeskednem pluszban (a mérésen szerencsére alapból nem kell, mert szenzort használok). Rajt előtt 1 órával még 4 körülire lement a cukrom, ezért ettem szőlőcukrot, illetve tudtam, hogy közvetlenül indulás előtt még eszem majd egy müzliszeletet is. Közvetlenül rajt előtt már 10 volt az érték, de tudom, hogy innen az első pár km-en hirtelen le szokott zuhanni, úgyhogy terv szerint megettem a müzliszeletet is. A frissítési tervemet az Enduraid applikációval állítottam össze, ezt követtem, és szerintem nagyon jól működött. Nyilván nekem a cukromat is figyelembe kell venni a verseny során, amit az app nem tesz meg, de végig 11 körülire beállt az érték, és mivel nem volt nagy ingadozás benne, így nyugodtan tudtam futni, nem tartottam a hipotól. A vége felé azért a bevitt CH (amit gélek formájában juttattam be) elkezdte megemelni a cukrom, illetve mivel a pumpa 10%-on ment végig, így az utolsó kb. 3 km-en visszaraktam 100 %-ra az adagolást és beadtam 0,5 E kompenzációt. Verseny végére még fentebb ment, ezért itt beadtam még 1 E-t, és olyan fél-3/4 óra múlva már visszaállt 11-re, majd még lentebb ment. 

Szóval, ez volt az ÉN MARATONOM. 

És hogy milyen volt utána? 

Amennyire fájt a testem, a lelkem annyira feltöltődött élményekkel! Nem tudom megunni a képek és videók nézegetését a versenyről, és újraélni az egészet, az örömfutástól a küzdelemig, és onnan a célig.