Futhattam Spoletoban!
Még mindig hihetetlen számomra, hogy ez sikerülhetett: kijutni egy ekkora nemzetközi eseményre – cukorbetegként! Köszönhetem ezt a Sportos Cukorbetegek Egyesületének!
Elrettentő előírások
Hogyan indult ez az egész sportos életmódváltás? Esetemben a sport és a cukorbetegség szorosan kapcsolódik. Amikor 2011-ben diagnosztizálták nálam az 1-es típusú diabéteszt, egy világ omlott össze bennem, mint valószínűleg sok hasonló sorstársamban is. Mikor közölték velem, hogy mostantól napi szinten ötször (ma már „csak” négyszer) injekciózni kell saját magamat, meg diétázni, számolgatni, miben mennyi a szénhidrát (amikor azt sem tudtam, mi az a szénhidrát), minek mennyi a glikémiás indexe, ezekből mennyit ehetek, ihatok, hogy kijöjjön a beadott inzulin és az elfogyasztott szénhidrát egyensúlya – megrettentem.
Nehéz időszak következett. Az esetleges szövődmények kialakulásának a veszélye még jött, mint hab a tortára. Nem volt mit tenni, tovább kellett lépni! Ezt csak úgy tudtam elképzelni, ha elkezdem minél jobban megismerni a kialakult helyzetemet. Elkezdtem böngészni az internetet, és „mázsaszám” olvastam a különböző cikkeket, hogy minél több információt sajátítsak el.
Futás!
Olvastam, hogy a cukorbetegség „kezelésének” elengedhetetlen része a rendszeres testmozgás! Elkezdtem túrázgatni a Mecsekben. Eleinte a családommal és barátokkal sétálgattunk jóleső kilométereket olykor-olykor. Aztán jött az első teljesítménytúra. Egy 10 kilométeres etap a Mecsekben, időre.
A végére, de inkább másnapra majd „meghaltam” a fáradtságtól, izomláztól. Ez azért nem egy vasárnap délutáni kirándulás volt.
Aztán jött a következő, a következő, egyre hosszabbak, nehezebbek. Egyszer csak elkezdtem bele-belekocogni egy-egy túrába. Így ment ez sok túrán keresztül. Ekkor már minimum kéthetente jártam a Mecseket. Nemsokára elérkezett a nap, amikor egy sima hétköznap este gondoltam egyet, és kimentem futni. Összehoztam egy egész kilométert. Hozzá voltam szokva már a mozgáshoz, de ahhoz nem, hogy egy kilométeren keresztül fussak. Nem kaptam levegőt, de két nap múlva ismét rászántam magam ugyanarra a kilométerre. Majd ezután többször is.
Hogy tájékozottabb legyek a futók világában, elkezdtem ebben a témában is olvasgatni ezt-azt, edzésterveket. Szépen óvatosan, ahogy „tanultam” is, növeltem a távokat, az adagokat. Egy idő múlva úgy éreztem, belejöttem. A teljesítménytúrákat továbbra is imádtam, imádom, így elkezdtem ezeken is futni. Azért a Mecsekben futkosni teljesen más műfaj, mint amikor itt kint a földutakon szaporítom a kilométereket. Most ott tartok, hogy nagyjából heti 4-5 alkalommal futok, cirka 40–60 kilométereket hetente. Van, hogy kevesebbet, de van, hogy többet is. Rendkívül jól érzem magam a bőrömben, így cukorbetegként!
Soha ne adjátok fel!
Ha nincs a diabéteszem, biztosan nem sodródom a sport irányába, és szegényebb lennék! Hogy miért is írom le mindezt? Dicsekvésből? Nem!
Köztudott, hogy az 1-es típusú diabétesz a gyerekek és a fiatal felnőttek körében igazán „népszerű”. Tudom, hogy milyen szinten letaglózza az embert, amikor ezzel szembesül. Viszont azt is tudom, ha az ember talpra áll, és elkezd rendszeresen mozogni, akár sportolni, rendeződni fog a belső békéje, és ezáltal a diabéteszt is könnyebben viseli, ráadásul a laboreredményei is jobbak lesznek! Ezzel nagymértékben csökkenthető a szövődmények kialakulásának a kockázata.
Szóval, őket szeretném bátorítani, motiválni. A legérintettebb korosztályt, a gyerekeket, a fiatalokat. Persze, a felnőtt társadalomnak is éppoly hasznos!
Legyenek álmaitok és ezekért mindig tegyetek! Soha ne adjátok fel! Itt van ez az olaszországi út. A legvadabb ábrándozásomban sem gondoltam ilyesmire. Mozgok, túrázom, futok, mert megszerettem, részévé vált az életemnek, aminek nagyon örülök.
Azt azonban fontos tudni, hogy a sportolás közben is együtt kell élni a cukorbetegséggel! Az aktív mozgás hatására kritikusan leeshet a vércukorszint! Ezzel tisztában kell lenni, és soha nem szabad úgy elindulni, hogy ne legyen a zsebedben gyorsan és lassan feszívódó szénhidrát is! Indulás előtt kötelező a vércukorkontroll! Utána is javasolt!
Fő a fokozatosság a sportban, mozgásban, és szükség van a minél alaposabb önismeretre.
A startig sem volt könnyű eljutni
A verseny reggelén igen magasra szökött a vércukorszintem. 25-ös értéket mértem a buszon a versenyhelyszín felé. (7 éve, amióta diabos vagyok, nem volt ennek közelében sem az értékem!) Köszönhető volt ez annak, hogy a szervezők a megbeszélt reggeli időre egész egyszerűen nem küldtek értünk buszt, amely Roccaporenából elvinne minket Spoletoba, a verseny helyszínére (52 km, nagyrészt szerpentines úton).
Nyolc óra magasságában megjelent egy mikrobusz, amelyet személyesen az utaztatások főszervezője vezetett. A versenyek startja 9 órakor lesz! Nagy dilemma, hogy odaérünk-e? Minden gondolatom akörül forgott, hogy ilyen cukorral hogyan fogom egyáltalán teljesíteni a 20 kilométeres versenyt?
Viszont azt is tudtam, ha ezzel a gondolattal ostorozom (stresszelem) magam, akkor biztosan nem fog csökkenni. De hogyan tudnék másra gondolni, hiszen fél éve erre a napra készültem? Pont az egész utunk fénypontjára nem érhetünk oda? Borzasztó érzés volt! Végül autóversenyhez mérhető utazással megérkeztünk Spoletoba. A verseny miatti lezárásoknak köszönhetően nem lehetett a helyszínre buszozni, így némi séta várt még ránk.
Rohamléptekkel felértünk a térre, ahol fel volt állítva a start-kapu. Kerestünk egy illemhelyet, mert futás közben mégsem intézheti az ember az ilyesmit. Ezután még egy gyors cukormérés, mert úgy soha nem indulok futni, hogy előtte nem mérek! Az érték: 16,2. Valamelyest megnyugodtam, hogy elindult lefelé. Az inzulinnal való kompenzálást igen veszélyesnek gondoltam így, futóverseny előtt, ezért nem is alkalmaztam!
Örömfutás
A lényeg, hogy a start előtti utolsó percben sikerült beállni a sor legvégére. Ideértünk mégis! Ekkor már elkönyveltem, hogy a versenyemnek vége is, ami az eredményességet illeti. A sor végéről indulva, a rengeteg szűk sikátorban szinte esélytelen volt a tömeg előzése. Nem izgatott túlzottan. Igazi örömfutás lett. Örömfutás, amelyre borzasztóan büszke vagyok. Azóta is nagy büszkeséggel veszem magamra az SCE logójával díszített pólóimat. Jó volt futni, együtt a csapattársaimmal.
Ami igazán meglepett, hogy a célba érkezés utánra a cukrom visszaállt 8,1-re! Úgy, hogy verseny közben elfogyasztottam a magammal vitt italban cirka 20 gramm szénhidrátot, és az átlagpulzusom is 162 volt (ennek már cukoremelő hatása szokott lenni nálam!). Arra gondolok, hogy a hatalmas stressz válthatta ki az igen magas cukorszintet, aztán a futás (mozgás), mint stresszoldó, csökkentve a stresszt mérsékelte a vércukrot.
Mindenesetre felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, ez biztos! Óriási köszönet érte a Sportos Cukorbetegek Egyesületének, a csapattársaimnak, a támogatóinknak, a szervezőknek és legfőképpen Muskát Erikának! Köszönöm, hogy február óta ekkora motivációval indulhatok a napi edzéseimre!
DUKAI RÓBERT FB.COM/SPORTOSANDIABETESSZEL
